Simoncsics János: Kövek a lábunk előtt – Szegedi kerékvetők

Előszó:

Ha belegondolunk, minden a praktikummal kezdődött. Mit ne mondjak, a Teremtéssel. A praktikum csak annyit jelent, hogy kell. Szükségünk van rá, vele éljük túl a vihart, a fagyot, általa maradunk meg, vele lesz kényelmesebb, nyugalmasabb az élet. Ezzel a dologgal és azzal a dologgal. De még a hajgumit is föl kellett találni, nem? A praktikum édesanyja a szükség. Aztán ha a röppenő szikrából lobogó tűz lesz egy csöndes, de világraszóló föltalálás által, a hajlított fából pedig kerék, máris revolúciót hirdet az élet. 

Az a munka, amit Simoncsics János végez, nem más, mint szakrális cselekedetek sorozata. Ez az ember egy teremtés-krónikus. Őrző, ahogy a maiak mondanák. Hogyan? Máris elmondom. Megmutatja például, hogy a praktikumnak, amit az emberi nélkülözés és szükség hoz létre, hogyan lesz egyszer csak lelke. A praktikum lelkének megmutatása a történet. Nem lehet emberi elbeszélés a lélek jelenléte nélkül, és ahhoz, hogy a lelket csengésre, zörgésre, zenebonára és mindenféle-fajta egyéb hangok kiadására késztessük, az időt is segítségül kell hívni. Csak azt akarom elmondani, hogy amikor ez az eltökélt városszerető ember a szegedi kerékvető kövekre fókuszálva helyez elénk egy remek, izgalmas és a maga nemében nélkülözhetetlen várostörténeti dolgozatot, varázsos munkát végez. Egyszerűnek tűnik pedig. Itt, ebben az utcában egy kő, abban a kapuban is egy kő, meg lehet számolni, ennyi és ennyi, szekér begurul, lepakol, üres szekér kigurul az udvarról, a viszontlátásra. Lehet integetni. Csakhogy. Ilyen emberek nélkül, mint Simoncsics János és Roboz István, nincs művészet, ezt állítom szeretettel. Ezt sugallta Ilia Mihály is, aki arról üzent a szerzőnek, még kéziratban olvasva a szegedi kerékvetőkről írott munkáját, hogy micsoda történetek kerekednének, ha ezek a kőből és vasból készült, Szeged város akárhány pontján megtalálható és föllelhető, kúpalakú, gömböt, labdát, golyóbist formázó, nagybőgő-fejjel bíró, fallikus jelképet és sárkányt mintázó, renitens szekeret megregulázó építészeti alkalmatosságok beszédhez folyamodnának. Őszintén szólva, nem esne nehezemre történetet kitalálni arról, hogyan születhet meg egy kerékvető kő ebben és abban a kapualjban és mi mindent fecseghetne el. Mesélhetné a népes házat, a kiáltások és sóhajok virágaitól ékes udvart, az épületnek a lakóit, kik kétszáz évvel ezelőtt éltek a falak között, a nappali eszmecseréket, hogy vitákat és elmélkedéseket folytattak hitről, gazdaságról, politikáról, mesélne arról, hogy éji titkos kalandokat látott, betörők surranását és katonacsizmák kopogást hallotta, elmesélhetné, hogyan helyezik mellé az utazóládát, mert hazajött a messziből az úrfi, és most izgatottan vár a család. Elmesélhetné, ki mindenki pihent meg rajta, pipázott, keszkenőbe fújta a fitos, szomorú orrát, itta a meszelynyi bort, mely neki, a kerékvető kőnek is rokona, amennyiben a bor hordóba kerül, a hordó pedig szekérre, a szekér pedig, ha módja lenne rá, tengelyrúdja által leverné a nagykapu falát, de így aztán mégsem, elmesélhetné továbbá az előtte járó lábakat, cipellők, csizmák, topánkák, maradék papucsok állapotát, egyéb taligakerekeket, a bőgő, prüszkölő nagyvizet, ami ellepte napokra, hetekre, a tüzet, ami házat, gazdaságot pusztítva lobogott fölötte. Elmesélhetné a vért, a könnyet, a verejtéket, ami rácsöppent. A kárász vörös pikkelyét, a dénárt, az egyforintos villamosjegyet. 

 Aminek lelke van, az tanúskodhat a múltról. Ezt a tanúskodás-gyűjteményt illesztette könyvbe a szegedieknek és máshonnan idepillantó kíváncsiaknak Simoncsics János és Roboz István. Csodás egy munka. Nem lehetünk eléggé hálásak érte.

          Darvasi László