Az olvasás alapvetően intim műfaj. Kétszemélyes viszony, csak te vagy ott és a könyv. Te és a szöveg. Te és a történet. A könyv nem ért félre, ha megfogalmazol valamit az olvasottakról. Vagyis ez egy ideális kapcsolat. 

Olvasás közben te rakod össze a lapokból a képeket, és egy olyan filmet készítesz, amit rajtad kívül senki más nem lát. És ami még jobb, hogy senki nem is vitatja a nézőpontot, a tartalmát vagy a saját konklúziódat. 

A könyvhéten viszont kilépünk a szövegből, a találkozások, beszélgetések során általában kiderül, hogy majd mindenki más filmet látott. Néha egészen más műfajt is.

A könyvhét nekem, írónak, mindig öröm, mert szeretek találkozni azokkal, akik olvasnak. (Igen, különösen azokkal, akik engem, nem akarok szerénykedni.) Jólesnek a kérdések, a viták, az eltérő értelmezések. Mindig meglep, amikor egy olvasó olyasmit lát bele valamelyik könyvembe, amiről én nem is tudtam, hogy beleírtam. És igen, ilyenkor csendben bólogatok és úgy teszek, mintha mindent pontosan így terveztem volna. Aztán hazaérve rádöbbenek, hogy egyébként igen. Pontosan így terveztem. És örülök, hogy vannak, akik meglátják a rejtett mondanivalót. 

A legtöbb író nem kifejezetten társas lény. Inkább figyel, hallgat, aztán hazamegy, és leírja azt, amit a beszélgetésen nem mondott ki. Ebben én kilógok a sorból. Szeretek beszélgetni, és általában el is mondok majdnem mindent. Olyannyira, hogy amikor hazaérek, sokszor nincs is mit leírnom. Ami bennem volt, az elhangzott a rendezvényen, a beszélgetésen, a találkozón. Hogy ez felszabadító vagy inkább aggasztó, azt nem tudom. Még nem döntöttem el, melyik.

A dedikálásnál viszont mindig meginog az önbizalmam. Ott ülök a könyveim mögött, előttem egy ember, aki személyes mondatot kér tőlem. És ilyenkor nem az jut eszembe, hogy mit írjak, hanem az, hogy miért nem készültem. Hogy miért nincs nálam egy titkos lista „kreatív, egyedi, jópofa” mondatokkal?

Komolyan felmerült bennem, hogy egyszer elszaladok, írok tíz ilyen mondatot cetlikre, visszajövök, és profi mosollyal kérdezem: „Kinek írhatom?”  Vagy rosszullétet színlelek és időt nyerek magamnak arra, hogy amire nem gondoltam otthon indulás előtt, hogy amire megint nem készültem alaposan, azt gyorsan pótoljam és memorizáljak pár ütős és eredeti (vagy annak látszó) mondatot.

Persze nem szaladok el és nem színlelek rosszullétet. És végül mindig megszületik az a pár szó. 

És közben újra és újra kiderül, hogy nem is ez számít. Nem az a mondat, ami a könyvbe kerül, hanem az a fél perc, amíg ott ülünk egymással szemben. Ahogyan a könyv fölött igazán találkozunk. Egy kézfogás, egy ölelés – és lehet, hogy továbbmegyünk, de a szívünkben egymással, együtt maradunk. Na jó, ez csöpögősre sikerült, de nézzétek el nekem.

A könyvhét ezeknek a rövid, kicsit esetlen, néha vicces, néha megható pillanatoknak a sokasága. És szükségünk van rájuk. Íróknak és olvasóknak egyaránt.

Mert a könyvek megvannak nélkülünk is. 

Mi viszont, írók és olvasók, nem vagyunk meg egymás nélkül.