A hiány megszólaltatása
Számomra az írás a magamhoz és a világhoz való kapcsolódás egyik legintimebb formája.
Ez az intim viszonyom a szöveggel elég korán elkezdődött, ösztönösen, bár csak jóval később tudatosodott, mennyire fontos szerepet töltött be a túlélésemben és az életemben.
Minden függőség esetében a szenvedély oda áll be, ahol az érzésnek, a kötődésnek, az emberi kapcsolatnak kellene lennie, tehát először mindig öngyógyítás: a hiány megszólaltatása. Az egyén a szövegen keresztül kísérli meg gyógyítani önmagát a saját fájdalmából, aztán menet közben ez a szöveg vagy a kapcsolódást fogja felépíteni a valós önmagához, és ezáltal visszavezeti a valós emberi kapcsolataihoz, vagy éppen a magától való menekülésen át a szöveg csak eszköz lesz a valós kapcsolódás távolítására, vagyishogy az eredeti seb fenntartására és mélyítésére.
Tehát a szöveg lehet egyszerre gyógyír a mélyben és a felületen is. Lehet valóság-közelítés és valóság-távolítás is. Lehet kötődés-építő és kötődés-leépítő hatású is. Hogy kinél melyik, hová érkezik és ott milyen megvilágító munkát végez, az már nemcsak az író, hanem az olvasó döntése, vállalása, erőforrása lesz.
Ha a szöveg az emberi kapcsolatok közé áll, akkor függőséggé válhat, vagy fenntartja a függőséget, ha a szöveg közelít végül a saját belső valóságunkhoz, úgy az emberi kapcsolódást fogja segíteni, nem a függést. Vagyis a szöveg egyszerre rejti a seb és a gyógyulás lehetőségét is, a függőséget és a felépülést is. De a szöveg mégiscsak eszköz, helyettünk nem tud cselekedni. Cselekedni, a szöveg hatására, csakis mi magunk tudunk, amennyiben végül nem kizárólag a szöveggel, hanem azon keresztül önmagunkkal köteleződünk el.

Amiről beszelek tehát, az az a terápiás hatás, aminek lehetősége benne rejlik az irodalomban, de ez nem magától értetődő, nem automatikus, hanem le kell menni érte, talán oda is, ahova átmenetileg fájdalmas lemenni. A szöveg egy meghívás, és mi vagy a szöveg mögé rejtőzünk, vagy megnyitjuk a rést magunkon a szöveg befogadása számára.

Azonban mégiscsak az alámerülés a fájdalomba jelenti a valós szövetséget a szöveggel, s azon keresztül a saját érzéseinkkel. Ha ez megtörténik, akkor egy igen erős érzelmi-gondolati szövetség jön létre író és olvasó közt, a szövegen keresztül, továbbá az olvasó saját maga belső világához is jobban hozzáférhet, ami egy örökös oda-vissza és körkörös folyamat. Ha jól végezzük ezt a munkát, akkor ez rétegről rétegre emelkedik, s kiemel minket is a fájdalomból, ha csak szöveg-szinten rekedünk, akkor stagnál, vagy akár süllyed. Tehát mi magunk is kellünk ehhez a befogadói munkához, ebből a szempontból a fő kérdés nem az: mire gondolt a költő, mert az pusztán esztétikai választ szül. Hanem az: mit érez az olvasó? 

Ez utóbbi kérdés lélektani, bátor és transzparens választ ad, ami akár egy újabb, saját olvasat teremtését jelenti. Ha ennek reflexiója visszakerül az íróhoz, ami kortárs író esetében igen hálás lehetőség, úgy maga az író is nyerhet, az olvasón keresztül újabb értelmezéseket, s ezáltal még magasabb szinten folytathatja alkotói munkáját. Az egész szövetség olyanná válik így, mint egy élő, lüktető párbeszéd. Ez pedig olyan magas minőségű emberi kapcsolódás a leírt szavakon és azok jelentésének kibontásán át önmagunkhoz, ami életet menthet, életben tarthat, kimozdíthat, felrázhat, átölelhet, megnyugtathat és növekedésre késztethet. Erre szerződünk.

Tisza Kata író, interkulturális pszichológiai szakértő