Ha visszagondolok, nincs olyan évem, hónapom, hetem, amelyben ne játszana fő- vagy mellékszerepet a könyv. A gyermekévekben a deszki könyvtár kötetei, a szavalóversenyen nyert jutalomkönyvek, kamaszéveimben a tízóraira kapott forintokból vett kötetek, a seregben pedig a könyvterjesztőként keresett pénzből vásároltak. Közben és folyamatosan szenvedélyemmé vált az olvasás: versek, novellák, regények, filozófia, hitvilág, történelem, művészettörténet, minden, amiből gyarapíthatom az örök kíváncsiságból fakadó, csekélynek ítélt tudásom. Aztán 1986-ban az első könyvem, az Úton-útfélen. Ekkor már ismertem a kínai mondást: a kamasz akkor lesz férfivá, ha épített egy házat, nemzett egy gyereket, ültetett egy fát, részt vett egy háborúban és írt egy könyvet.
Máig fülemben csöng a rendkívül művelt Rátonyi Róbert biztatása: „András, elolvastam a könyved, és csak azt mondom: írj, írj, írj!” Vajon mit mondana most, a Mögöttem az élet című, 48. könyvem láttán? Sajnos könyvgyűjtőként egyre óvatosabb lettem, nem kevés a könyvtáramban várakozó restanciám, és sejthető, hogy előbb-utóbb a szemüveg sem lesz elég a látásom jobbításához. Ma még bírok olvasni és írni, és fohászkodom, hogy sokáig tehessem. Régi mondatom most vált valósággá: öregszem, romlik a szemem, de a szemem romlásával egyenes arányban javul a látásom. Ha pedig ez igaz, akkor amíg látok, írnom és olvasnom kell, mert (Pompeius szavait átigazítva) olvasni és írni szükséges, élni meg nem muszáj. De jó! Továbbra sem tudok nemesebb, örömtelibb és hasznosabb elfoglaltságot, mint az olvasás.
Örvendek, hogy az Ünnepi Könyvhét szegedi programsorozatát én nyithatom meg.